Nagyszerű hírrel szolgálok nektek kedves olvasóim: úgy döntöttem, hogy feltámasztom hamvadó poraiból a blogomat. Várjátok nagy szeretettel, s egy nagy puszival a legfrissebb bejegyzést. Hamarosan jelentkezem...

 Igaznak bizonyultak a délután kiszivárgott információk, a NASA magyar idő szerint este nyolckor bejelentette, hogy eddig nem ismert baktériumot talált a Földön. A baktérium különlegessége, hogy a DNS-e nem azokból az elemekből épül fel, mint a Földön ismert összes többi élőlényé.A baktérium különlegessége, hogy a DNS-e nem azokból az elemekből épül fel, mint a Földön ismert összes többi élőlényé. Mary Voytek, a NASA mikrobiológusa az élő adásban arról beszélt, hogy a mostani mikroorganizmus földi eredetű, de nem az itt megszokott létformáról van szó.

Minden valaha élt földi élőlény DNS-ét, az amőbáktól a T-Rexig, és az emberig öt elem alkotja: szén, hidrogén, nitrogén, oxigén, foszfor. A most felfedezett baktérium örökítőanyagában azonban a foszfor helyett arzén van, amiről a tudomány eddig úgy tartotta, hogy teljesen lehetetlen.

A felfedezés megváltoztathatja a földönkívüli élet kutatását, mert ha ilyen életformák léteznek, akár olyan bolygókon is lehet élet, amik nem hasonlítanak nagyon a Földre: olyan bolygók is az élhető kategóriába kerülhetnek, amelyekről eddig úgy tartották a csillagászok, hogy a körülményei kizárják az élet lehetőségét.

 Vlagyimir Putyin orosz kormányfő 58. születésnapjára szexi fotókkal díszített naptárt készítettek tekintélyes Moszkvai Állami Egyetem újságírószakos diáklányai.

A naptárt Vlagyimir Vlagyimirovicsnak címezték - mint Dmitrij Peszkov, Putyin sajtótitkára megjegyezte: az nincs odaírva, hogy Putyinnak szól. 

A Vlagyimir Vlagyimirovics, szeretjük Önt! című naptár minden egyes oldalán a leendő újságírók valamelyike látható szépséges csipkefehérneműben, visszafogottan, de félreérthetetlenül kihívó tekintettel és pózban.

A fotók mellett szereplő feliratok már kevésbé visszafogottak. A szeptemberi leányzó azt állítja: "Vlagyimir Vlagyimirovics, Ön az évek múltával egyre jobb lesz!". Egy másik hallgató képén a "Vlagyimir Vlagyimirovics, Ön eloltotta az erdőtüzeket, de én még mindig lángolok!" felirat olvasható. Egy további modell minden nőnek ilyen férfit kíván.

A legnagyobb figyelmet a másodéves Kszusja Szeleznyova telefonszámmal kísért "Vlagyimir Vlagyimirovics, szeretném személyesen felköszönteni!" felkiáltása keltette - a megadott számon azonban senki sem veszi fel a telefont.

Jelena Vartanova, a kar dékánja megdöbbenten reagált. Azt mondta, hogy a hallgatóknak persze joguk van a saját nézeteik kifejtéséhez, valamint ahhoz, hogy úgy gratuláljanak a miniszterelnök születésnapjára, ahogy akarnak, de "a választott forma kevéssé korrekt". Mindazonáltal közölte: az ügy neveltetés, ízlés és etika kérdése, ezért az egyetem nem szándékozik lépéseket tenni.

A mindössze 1700 forintnak megfelelő összegért megvehető falinaptár kiadói, Vlagyimir Tabakov és Makszim Perlin maguk is ezen a szakon végeztek. Azzal érveltek, hogy nem üresfejű modelleket akartak bemutatni, hanem értelmes, saját véleményt megfogalmazó fiatal nőket. Üzleti húzásként a naptár mindenesetre ügyes: nemcsak a benne szereplő lányokat, hanem az ifjú kiadókat is egy csapásra híressé tette, és a résztvevők még keresnek is az üzleten.

A kihívó kalendáriumra gyorsan megérkezett a csipkefehérneműs lányok hallgatótársainak válasza: az interneten közzétettek egy ellennaptárt, amelyen fekete ruhába öltözött, ragasztószalaggal betapasztott szájú tanulók kérdezik a miniszterelnököt. A fotókon szereplő hat lány teljes nevét vállalva szegezte a kormányfőnek a kérdéseket. Jekatyerina Uljanova, a szeptember-októberi szépség Anna Politkovszkaja oknyomozó újságíró gyilkosa után tudakozódik. 

Politkovszkaját négy évvel ezelőtt, Putyin születésnapján lőtték agyon. 

A január-februári leányzót Mihail Hodorkovszkij sorsa érdekli. Az olajmágnást állítólag valójában azért zárták börtönbe, mert bírálta Oroszország első emberét.

A július-június oldalon pózoló Maria Ciriurszkaja a gyülekezési jogot kéri számon. A hatóságok rendszerint könyörtelenül feloszlatják az ellenzék tüntetéseit.

A többiek arra kíváncsiak, hogy "miként érinti az infláció a kenőpénzeket", vagy hogy "mikor várható a következő merénylet".

A legendásan korrupt ország kaukázusi politikája táptalaja a lázadók támadásainak. Bírálói azt vetik Putyin szemére, hogy személyi kultuszt próbál kiépíteni Oroszországban. Erre az őt éltető dalok és a róla elnevezett vodka csak egy-egy példa.

Az orosz politika kovácsa maga is szívesen tetszeleg az alfa hím képében, és rajongói több fényképen láthatták már csupasz felsőtesttel.

Idáig a hír. És ebben a pillanatban elkacagtam magam. Lelki szemeim előtt láttam, hogy a Babes-Bolyai Tudományegyetem volt és mostani újságírószakos hallgatói kiadnak egy naptárt a mi szeretett vezérünknek. Vagyis Traian Basescunak. 

 Mindig azt hallottam az iskolában, utcán, templomban és mindig mindenhol, hogy az embernek szerénynek kell lennie. Hogy sose üljünk vendégségbe az asztalfőre, mert megaláztatásban részesülhetünk. Nagy az esély arra, hogy csak a sufniba kapunk helyet. Inkább üljünk be a sufniba, mert lehet,hogy visszaültetnek az asztalhoz vagy ne adj Isten az asztalfőre. Az lesz igazán a nagy megtiszteltetés.

Jó négy hónapja munkát keresek. Mindenhol, Csíktól Udvarhelyen át Gyergyóig. Mindegy, hogy hol, csak valami elfogadható munka akadjon. Kevés sikerrel. Sajnos. Tévéhez, rádióhoz,újsághoz, irodába. Tökmindegy. Csak legyen valami. Csak legyen valami amiért érdemes felkelni. Ahová érdemes menni, ami lefoglal.

Voltam pár állásinterjún. Biztos több mint húsz helyre hívtak be, sokszor kétszer is. Gondolom azért, hogy reményeket tápláljak és hogy keményen szívassanak. Mert mióta keresem a munkát azóta mindenki szívat. Főleg a munkáltatók. Benne voltam én a minimálbéres dologba is. Lesz....rom,most már mindegy. Csak adják, csak haladjak.

A szerénység. Nekem azt tanították az egyetemen, hogy legyek szerény a szakmám iránt. Legyen bennem szakmai szerénység. Mert olyan szép szakma az enyém, hogy megérdemli. És én úgy éreztem-érzem, hogy az a bizonyos tanárom aki mondta, az nem csak üres szavaknak szánta. Ő komolyan is gondolta. Látszott rajta, hogy ő így is élte meg minden napját.

Egyszer csak mellbe vágott a felismerés. Valahol valami nagyon el van cseszve. Azt is tudom,hogy mi. Hiányzik az emberekből a szakmai szerénység(tisztelet a kivétel). Mert valahányszor állásinterjún voltam, sosem a szakmán vagy a tudáson volt a fő hangsúly. Valami egyéb megfoghatatlan de ki nem gyomlálható jelenségen volt a hangsúly. A lényeg az volt, hogy vannak-e befolyásos ismerőseim, ki fia borja vagyok és hogy hajlandó vagyok-e magam bérfirkásznak ledegradálni. Másik ami meglepett: nem is kell végzettség ahhoz, hogy valaki újságíró legyen, legalábbis egyes erdélyi sajtóorgánum számára. Mikor elmondta a kedves hölgy a telefonba, hogy legalább előnynek sem számít, leestem a székről. Ez van punktum. Itt tart az erdélyi magyar sajtó. Valahol itt vagyunk. A béka segge alatt 1000 méterre.

Nem vagyok pofátlan. Nem akarok milliárdokat keresni, nem akarok bejárónőt sem. Tisztességesen szeretnék dolgozni. S ha egyik napról a másikra kell megélnem, hát ez van. Ezt dobta a gép. Lehet nem is akarok nagyot és maradandót alkotni, csak tisztességesen akarok élni, a szakmámat gyakorolni. De úgy néz ki még ez is lehetetlen. Nem is akarok külföldre kimenni epret szedni. Nem akarok karácsonykor egyszer hazajönni és azt mondani a családomnak hogy milyen fasza kint, közbe a hátam közepére sem kívánom az egészet. Csak egy kurva érzés motoszkál a fejemben: az a sanda gyanúm, hogy ez az ország nem kínál alternatívákat. Szó szerint lök ki magából, mint egy idegen testet a szervezet. Lehet, értem nem lenne kár, hanem azért a sok orvosért, tanárért aki fejvesztve menekül innen. 

Ez a nap is jól kezdődik. Kreatív blogger díj boldog tulajdonosa lehetek, amelyet egy nagyon kedves ex-kollégámtól kaptam, akinek a becsületes neve Szegedi Csaba. Mégegyszer köszönöm neki, hogy rám gondolt.A blogját itt olvashatjátok :http://galactico.need4hits.com/?p=1452416 A szabályok értelmében 7 dolgot kell elárulnom magamról és 7 blogot kell jelölnöm a díjra.Hát akkor csapjunk a lovak közé.

Hét titok rólam:

1. Nem szeretem ha Enikőnek szólítanak

2. Tudom ropogtatni az ujjaim

3. Lovagoltam régebb (nem gondolni rosszra ;))

4. Mindig aggodalmaskodom

5. Szeretem az orgonaillatot

6. Mióta megszületett az unokahugom jatékboltba járok és megtanultam pelenkázni

7. Ma 12.00-kor keltem

Íme azok akiket jelölök a díjra:

1. http://miaszosz.wordpress.com/

2. http://kolozsvarisport.wordpress.com/

3. http://faraszto.manna.ro/

4. http://semmilabszag.manna.ro/

5. http://nandika.freeblog.hu/

6. http://www.paprikaradio.ro/blog/

7. http://sebessegoltara.blog.hu/

A teljes játékszabály a következő:
1. A díjat meg kell köszönni.
2. A logót ki kell tenni a blogomra.
3. Be kell linkelnem, akitől kaptam.
4. Tovább kell adnom 7 embernek.
5. Be kell linkelnem őket.
6. Megjegyzést kell hagyni náluk.
7. El kell árulnom magamról 7 dolgot.

Pont egy hónapja, azaz június 23-án(azon a nevezetes napon amelyen adtam le az államvizsga dolgozatomat) megszületett nővérem első gyereke Anna,aki nekem első unakahúgom. A kislány 1.80 kg-al és 39 cm-rel született.

Így hát boldog nagynéni lettem. :)

De beszéljen a kép helyettem:

         Elsírtam magam. Csak úgy hirtelen eleredtek a könnyeim. Szégyelltem magam, de szerencsém volt. Kevesen voltak a vonaton. Tele volt a fejem gondolatokkal és emlékekkel. Próbálkoztam helyrerakni őket. Kérdéseket tettem fel magamnak, olyan kérdéseket amelyek most minket a legjobban foglalkoztatnak: mi lesz most? Mihez kezdek ezután majd? Milyen lesz hazamenni? Mit fogok kezdeni magammal? Mit dolgozok majd, és meg fogom majd szokni otthon?

     Rengeteg emlék a fejemben  amihez próbálok ragaszkodni. Kurzusok, sörözések, reggeli kávézások, olasz kapuccino, Bulgakov, a kicsengetés, a bankett, a Downtown és a többiek. Tanárok, tantárgyak, vizsgák, normatív grammatika, némafilmek, Zampano stb. Mind hozzám tartozik, és azokhoz akik három évig egy terembe ültek be velem.

     A csoporttársak akiket el kellett fogadni, úgy ahogyan voltak. Mindenki külön egyéniséggel, külön őröltségekkel. Meg kellett tanulni azt, hogy néha másnak is van igaza, nem csak nekem. Meg kellett tanulni kompromisszumokat kötni. El kellett fogadni azt, hogy  minden ember más. Mindem ember egy külön világ a maga kis univerzumában.

    Próbáltam tanulni mindenkitől, sokszor kudarcot vallottam. Kudarcot vallottam emberségből, türelemből. Most már bánom, sajnálom azokat a perceket amelyeket elvesztegettem. Sajnálom már azokat a perceket amikor dühös voltam, sajnálom azokat a napokat amikor nehezemre esett mosolyogni. Pedig lehet, ez a görbe vonal kiegyenesített volna mindent. Ki tudja? Talán csak egy mosoly kellett volna.

  Alapvetően optimista kell legyek. Örüljek annak, hogy ilyen emberekkel hozott össze a sors, akikre szívesen emlékszem majd vissza. És reménykedem abban, hogy ők is pont így, ekkora szeretettel fognak emlékezni majd  rám. Mert én így emlékszem rájuk...

 Íme a beszéd, ami a kicsengetésemen hangzott el. Tibori Szabó Zoltán szavait idézem:

Fej vagy írás?

A most búcsúzásra és államvizsgára kész csapattól azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy évfolyam-irányítójuk helyett – aki babavárás okán nincs köztünk –, mondjak beszédet ezen a ballagási ünnepségen.

            Mit tehettem, köszönettel elfogadtam a felkérést, hogy aztán napokig azon gondolkozzam, mit is mondhatnék még mindazon kívül, amit a háromból két éven át, számukra dögunalmas reggeli órákon már elmondtam, s amit – folyamatosan azt reméltem – az álom és az ébrenlét közötti állapotban kedves diákjaim, immár kollégáim, esetleg mégis meghallottak.

            Végül úgy döntöttem, ezt az utolsó és igen rövid lehetőséget arra használom ki, hogy valamicskét azért a lényegről is elmondjak. Ehhez szemléltető eszközt is hoztam: egy 25 centest, amelynek egyik oldalán szép fej látható, a Washingtoné, a másikon pedig az írás áll: e pluribus unum – a sok közül egyik.

            A matematikából tudjuk: ha az érmét feldobjuk, és a két tenyerünk között elkapjuk, annak valószínűsége, hogy a fej vagy az írás kerüljön felülre, 50 százalékos. Mert a pénzdarabnak két oldala van, az egyik a fej, a másik az írás, s vagy az egyik, vagy pedig a másik kerülhet felülre, harmadik változat, ugyebár, nem létezik.

            Tehát vagy fej, vagy írás.

            Vagy fej, vagy írás? Másképpen fogalmazva: ha van fej, akkor nincs írás, s ha van írás, akkor a fej veszett el? Fővesztés jár az írásért? Rossz hírem van: egyre gyakrabban igen. S jó, ha a fővesztés csak szimbolikus, ha az íróemberre csak neheztelnek, ha csak az egzisztenciáját lehetetlenítik el avégett, hogy térdre kényszerítsék, avégett, hogy gondolja meg jól, mielőtt újból írásra adja a fejét.

            Sajnos, egyre gyakoribb azonban a szó szerinti fejvesztés. Az idén a világban 13 újságírót öltek meg írásaik miatt, közülük csak ebben a hónapban hármat. Ghulam Rasool Birhamani riportert május 10-én kínozták halálra Pakisztánban, Sardasht Osman szabadúszó újságírót négy nappal korábban verték agyon az iraki Mosulban, Sheikh Nur Mohamed Abkey rádióriporter életét pedig május 4-én oltották ki Szomáliában.

            Említhetnék persze, hozzánk közelebb álló példát is, a ma már legismertebb kollégáét, az orosz Anna Politovszkajáét, akinek szintén az írásai miatt kellett meghalnia. A halála előtti időszakban, Politovszkaját az oroszok csecsenbarát árulónak tekintették. De már azok is cserbenhagyták, akik valójában egyetértettek vele: mert megrémültek az ő elkötelezettségétől. Halála után két nappal a Novaja Gazeta című lap, amelynek a munkatársa volt, tizenkét írását közölt újra, Ezzel a címmel: „Melyik miatt ölték meg Annát?” Politovszkaja éppen befejezte vizsgálódását a csecsenföldi felkelésekről és kínzásokról. Főszerkesztőjének, Dmitrij Muratovnak elmondta, hogy cikket ír Ramzan Kadirov oroszbarát csecsen kormányfőről és azokról a kínzásokról, amelyeket az emberi védtelen áldozatok ellen alkalmaznak. Az írást tartalmazó CD-t a rendőrség emberei a gyilkosság napján elvitték. Politovszkaját lakása lépcsőházában gyilkolták meg, 2006. Október 7-én. Két golyót röpítettek bele, az egyiket a szívébe, a másikat a fejébe.

            Gyilkosai tudták: ha nincs fej, nincs írás.

            Tehát fej, vagy írás? Óvni kell a fejet, mert nélküle nincs írás? Ha nem fogjuk vissza magunkat írás közben, azért fővesztés járhat? Az írás fegyver, amelyre fegyveres megtorlás lesz a válasz, jó lesz tehát csínján bánni a betűkkel? Húzzuk meg magunkat, és osonjunk át lehorgasztott fővel, feltűnés nélkül a közönség szeme előtt? Ez lenne a megoldás?

            Ha erre a következtetésre jutnánk, a hátulütőjével is előre számolnunk kell. Ha túlságosan óvjuk ugyanis a fejet, abból sosem lesz írás. Ha folyton mérlegelünk, kerülendő a konfliktust, és nem mondjuk ki azt, amit egyedül az újságíró mondhat ki, a kitaszítottak, a lecsúszottak, a teljesen kiszolgáltatottak védelmében, ha állandóan összetévesztjük a hóhért és az áldozatot, ha előbbre valónak tartjuk a csoportérdeket, mint az igazság kimondását, akkor biztosra vehetjük: elmarad az írás. Ez pedig visszaüthet a fejre. Marad a fej, de elvész az írás – ez lesz a vége.

            Sem fej, sem írás tehát – csakhogy ez egyetlen újságírónak sem lehet élet- és szakmai célja. Mert kedves kollégák, az igazi cél az írás, amihez pedig fej kell. Ha van fej, van írás. Hogy nehéz úgy élni, hogy fej is, meg írás is? Főképpen ebben az egyre bizonytalanabb és egyre agresszívebb világban, amelyben egyikünk sem tudhatja, hogy mit hoz a holnap? Meghagyom, ez igaz. Olyan ez, mintha az újságíró arra játszana, hogy a feldobott 25 centes az élére esik, fej is legyen, meg írás is. Ennek a valószínűsége azonban, mint tudjuk, igen csekély. Pedig volt már ilyen. Csak a legismertebb példát említem: Bob Woodwardét és Carl Bernsteinét, a Watergate-botrány hőseiét, akik a világ egyik legnagyobb politikai korrupcióját leplezték le és írták meg, lemondásra kényszerítve az akkori világ leghatalmasabb emberét, az Amerikai Egyesült Államok elnökét, Richard Nixont. De szép számmal sorolhatnék további példákat is.

            Ma, az egyetemről való búcsú pillanatában, elmondhatjuk: szüleik hozzátartozóik mindent megtettek annak érdekében, hogy Önök tisztességes körülmények között megtanulhassák ezt az általam az érmedobáshoz hasonlított mesterséget. Mi, akik a tanáraik voltunk, ugyancsak igyekeztünk bevezetni Önöket az írás titkaiba, és azt ki-ki a maga értelme, tudása és ambíciója szerint el is sajátította. Be kell vallanom: míg az írás ment, ahogy ment, az olvasással már sokkal nehezebb volt a dolgunk. Olvasni már kevésbé voltak hajlandók. Próbálkoztam különféle csellel: behoztam az óráimra a díszkiadásokat, felolvastam furfangosan kiválasztott, általam érdekfeszítőnek vélt részleteket különböző könyvekből. Hogy majd csak ráharapnak. Nem ment… A végén, mentendő a menthetetlent, behoztam a könyvek legújabb könyvét: Pierre Bayard hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? Című munkáját. Hiába.

            Ezért mondom el most a titkot: ha majd a fej vagy írás dilemmájának csapdájába kerülnek – és nincs kétségem afelől, hogy ez hamarosan megtörténik – vegyék elő a könyveket, és kezdjenek el olvasni. Olvasás nélkül ugyanis nincs fej, mint ahogyan fej nélkül nincs írás – ilyen egyszerű ez. S ha úgy sem megy, térjenek vissza az egyetemre, mert itt mindig kapnak majd egy jó szót, egy használható tanácsot, egy kis tudásra alapozott eligazítást a tanáraiktól. Olyan búcsúzás tehát ez a mai, hogy ide majd mindig visszatérhetnek.

            Kívánom, hogy legyenek egészségesek és jókedvűek, mint diákéveik idején, éljenek érdemes életet, teremtsék meg a személyes boldogságukat és boldogulásukat, és alkossák meg azokat a nagyszerű írásokat, amelyek a harmadik évezred magyar újságírását meghatározzák. Írás közben pedig csakis az írástudó tízparancsolatát tartsák szem előtt. Az első kilenc figyelmeztető: ne hazudj! A tízedik pedig maga a parancs: írj igazat! Meggyőződésem, hogy ez Önöknek sikerülni fog, pedig fizetség nem mindig jár majd érte.

            Útravalót is kapnak: megajándékozom Önöket ezzel a 25 centes monédával, így nem mondhatják, hogy nem voltak előre kifizetve.

            Köszönöm, hogy meghallgattak.

Kolozsvár, 2010. május 16.                                                       Tibori Szabó Zoltán

Köszönjük a www.index.hu és a kepviselofunky.blog.hu- na a csodálatos bejegyzését. Persze ez nem komoly, csak ugratják szegény HVG-s szerkesztőket.

 Ki ne emlékezne a HVG 1998. május 16-i címlapjára? A parlamenti küszöböt megugró MIÉP 5,55%-a és Csurka István mindent betöltő, az egész ifjú magyar demokráciát fenyegető, nyomasztóan emblematikus arca uralta Orbán Viktor első győzelmének árnyékában született 19. lapszám borítóját.

Nevük elhallgatását kérő forrásaink most megszerezték a következő utcára kerülő lapszám borítótervét. Nem is ragoznánk különösebben tovább, íme:

 A Föld órája (Earth Hour) nevű kezdeményezést először 2007-ben tartották meg az ausztráliai Sydney-ben. 2007. március 31-én több mint kétmillió sydney-i lakos, cég és maga a város is kikapcsolta a nélkülözhető fényeket egyórás időtartamra. Az esemény a vártnál is nagyobb eredményt hozott: a Sydney energiaellátását szolgáltató EnergyAustralia cég 10,2%-os fogyasztáscsökkenést mért. A becslések szerint az akcióval mintegy 5%-al csökkent a légkört szennyező anyagok kibocsátása, bár a fő cél a figyelemfelkeltés volt.

A Föld órája azóta nemzetközi eseménnyé vált: 2008-ban az akcióban Sydney mellett az összes nagyobb ausztrál város felsorakozott, de elsötétült például Bangkok, Szingapúr, Dubai és számos európai és amerikai nagyváros is. Becslések szerint világszerte 50 millióan kapcsolták le a villanyt egy órára.

A világméretű kezdeményezéshez csatlakozó kolozsvári civil mozgalmak, a Zöld Erdély Egyesület, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, valamint előbbi Biológia-Ökológia Szakosztálya felkérik a helyieket, hogy kapcsoljanak ki minden elektronikus eszközt, és tegyenek egy sétát a gyertyafénybe öltöző főtérre. Itt gyertyafényből közösen megformáljuk a Föld Órájának „60”-as jelképét, és szórólapokon egyszerű energiatakarékossági praktikákról tájékoztatjuk a résztvevőket. A főtéri rendezvényhez   csatlakozik a Bulgakov, Krajczár, Klausen, Insomnia, és  az Atmosphera kávézó is,ahol egy gyertyafényes kellemes estét lehet eltölteni.

Fiatal véreim, határokon innen és túl, idegen föld elhagyatottságában, az otthoni

kényszerűségek sivárságában, rabságban, elnyomatásban, ahol csak vagytok:

hozzátok szólok.

Súlyos idők nyomása nehezedik lelkemre s mondanivalómat hosszú esztendők gondja

s tudása érlelte. Ti vagytok a nemzet jövendője. Veletek él vagy pusztul a magyar.

Amit ehhez az egyszerű történelmi tényhez hozzáfűzni kívánok, azt fogadjátok

szeretettel, mint ahogy szeretettel csordul a szívemből.

Életrevalók vagytok. Életrevalóbbak, mint mi voltunk a ti korotokban. Okosabbak is

vagytok, óvatosabbak és mérsékletesebbek. Megértőbbek egymással és idegenajkú

embertársaitokkal szemben. Az élet tanított meg erre. Látókörötök szélesebbre tágult

a történelem viharverése folytán. Minden lehetőségtek megvan ahhoz, hogy egy

okosabb, emberiebb és talán szebb világot építsetek föl magatok köré, mint amilyen a

mienk volt. Adja az Úristen, hogy így legyen. Mindaz azonban azon múlik, hogy

megtudjátok-e őrizni és hajlandók vagytok-e vállalni azt a magyar lelki és szellemi

örökséget, amit mi vért izzadva átmentettünk valahogy a különböző „izmusok”

özönvizén a ti számotokra, hogy ne legyetek lelki koldusok egy özönvíz-utáni új

világban. Ez az örökség a tietek egyedül és senki másé nem lehet ezen a földön. Ha ti

eldobjátok magatoktól, örökre elvész. És nem csak önmagatokat fosztjátok meg

valamitől, ami pótolhatatlan, de nélküle szegényebb lesz az emberiség is.

Nekünk magyaroknak az Úristen különösen gazdag és színes nemzeti örökséget adott.

Az egész világon egyedül ez a mienk. Senki nem veheti el tőlünk, mint ahogy mi sem

vehetjük át senkitől azt, ami nem illet meg minket. Hiába beszélünk angolul,

franciául, spanyolul, németül, attól még nem leszünk sem angolok, sem franciák, sem

spanyolok, sem németek. Az ő örökségük nem a mienk s ha majmolni próbálnánk

őket, könyökkel betörni közéjük, mindössze a magunk egyéniségét, a magunk

örökségét veszíthetjük el, az övéket soha sem vehetjük át. Gyökértelen idegenek

leszünk az emberi világban s lelkileg elpusztulunk benne, mint a gyökerét vesztett fa.

Véreim, fiatal magyarok, jól-rosszul, de valahogy átmentettük számotokra azt a

nemzeti örökséget, ami Isten rendelése folytán a tietek. Átmentettük azt földrengésen,

világégésen, nemzetpusztító, lélekgyilkoló nemzetköziség mesterséges tanainak

szennyes özönvizén keresztül. Ha egyebet nem tudtunk értetek tenni, de ezt megtettük

s becsülettel őrködünk fölötte, ameddig élünk. De a többi már a ti dolgotok és a ti

felelősségetek. Egyet ne feledjetek el: amíg magyarok vagytok s az ősi kultúr-örökség

erkölcsi alapján álltok, addig Isten által kijelölt helyetek és szerepetek van a világban.

De ha eldobjátok magatoktól ezt az örökséget, ha magyarságotokból kivetkőztök,

akkor senkik se lesztek, csupán egy halom szemét, amit ide-oda sodor a szél, míg

végül is elmerültök a semmiben.

Elgondolkodtam ma, hogy ki hogyan ünnepel. Van aki kokárdával, magyar zászlóval, Árpád-sávos zászlóval. Van aki jelszavakat skandálva, van aki csendesen himnuszt énekelve. Van aki agresszív hozzáállással, van aki csendben kézen fogva embertársaival.

És arra jöttem rá, hogy én kicsit másképp ünneplem március 15-ét, augusztus 2o-át, október 23-át és más egyéb ünnepeinket, amelyeket a magyarság ünnepel.

Hogyan lehet másképp ünnepelni? Csendben, egymagadban. Egy gyertyával, egy verssel, egy dallal ami megmozgat bennem valamit, ami nagyon mélyen van és nagyon ritkán ilyen alkalmakkor bújik ki belőlem.

Talán idegenkedem a nagy tömegtől, talán úgy érzem, hogy az egész annyira közhely lett, annyira magamutogatás, és azt érzem hogy egyáltalán nem arról szól amiről kellene szóljon. Néha ezeken az ünnepeken és megemlékezéseken végigtekint az ember a tömegen.

Mit lát? Unatkozó elemiseket akiket az osztályfőnökük cipelt el az ünnepségre, talán ki is jelentette, ha valakit meglát ellógni annak hiányzást ad. Egyik lábáról a másikra álló politikust, akinek a gondolatai nem az ünnep szépsége körül forognak, hanem arról álmodozik milyen jó lesz majd a jövő héten, amikor már valamelyik Egyenlítő-i szigetek valamelyikén fogja süttetni a hasát.

A másik dolog ami soha sem hagy nyugodni: sokan sokszor az ünnepet megemlékezésnek tekintik. Valahogy ilyenek vagyunk, sosem ünneplünk, mindig megemlékezünk, gyászolunk. Mert mi ilyenek vagyunk. Sosem a jövőbe nézünk, hanem mindig a múltból próbálunk táplálkozni. Mikor tanuljuk meg már végre, hogy szép dolog a múlt, de a jövő a fontosabb, a jövő számít igazán. Igen, fontos a múlt, ahogy a házépítésben is fontos az alap. Mert alap nélkül építkezni sem lehet. De ugyanúgy fontos a jövő is.

Mikor lesz már az, hogy nem siránkozunk, mikor leszünk  újra felemelt fejű nemzet? Mikor lesz már az, hogy nem a köldökünket néző megkeseredett nemzet leszünk? Vagy ez már belénk van oltva? Már génjeinkben benne van, hogy mi elkeseredett, szomorú nemzet vagyunk?

Legyen már egyszer úgy, hogy ünnepelni megyünk és nem megemlékezni és nem is gyászolni

1. Gigi Becali elrabolja a bírót.

 2. A Steaua drukkerek teleköpködik a pályát szotyival

 3. A bíró az első 5percbe két gólt fejel az Steauanak és a 6ik percben kiesik egy köteg euró a zsebéből ezért leállítják a meccset.

 4. Egy Steaua drukker gyujtóval fejbedob egy hazai játékost.

 5. Kommandósok letartóztatják Gigi Becalit mert 1millió eurót találnak nála.

  6. 50ezer bátor steaua drukker megtámad két CFR drukker kislányt.

  7. Kolozsváron  nem lesz áram.

  8. Verekedés tör ki a szurkolók között és könnygáz hiányában bedobják a tömegbe Banel Nicolitat...

A kapcsolatok néha tönkreteszik az egónkat. Mindenki volt már olyan helyzetben, hogy annyi ideig volt valakivel , hogy a végen elhitte saját magáról, hogy az a személy nélkül már el sem tudná képzelni az életét. Valaki jön az ember életében, és megváltoztat mindent. A megrögzött singli biztos felháborodna ezen. Mondom én is, nem lehet az, hogy valakitől függjünk. Nincs az az ember, aki miatt változtatnék én vagy megváltoztatnám a szokásaimat.

 Néha saját magunknak is sokak vagyunk, saját magunk is nehezen viseljük el. Társadalmi szabályok közé szorítanak be minket, minden azt sugallja, ha egyedül vagy akkor csak félember vagy, és lehet talán valami mutáns. Nem kell nekem valaki csupán csak azért, hogy legyek valaki. Én így is vagyok valaki. Talán több is mint azok akik ki tudja hány éve boldogtalan kapcsolatban élnek. Vállalom, hogy így jó nekem. Szeretem a szabadságot, és azt, hogy az lehetek aki vagyok. Szeretek néha egyedül lenni, s azért mert így érzek azért még nem vagyok ördögtől való. Nem szeretem, ha számoltatnak, szabad vagyok, számomra ez a legfontosabb.

Próbálják belénk sulykolni, hogy kevesek vagyunk, hogy tökmindegy mit értünk-érünk el az életben, igazán sikeresek és igazán boldogok nem lehetünk, ha valaki oldalán nem villogunk majd különböző eseményeken.

Olyan “marhavásár” érzésem van, mikor Pista bácsi henceg Géza bácsinak a jobban tejelő tehenéről. Felvezetik a szóban forgó állatot, mindenki szemügyre veszi és véleményt mond vagy ígér érte valamennyit.

Ugyanez van az embereknél is, ha nem viszel  magaddal semmit a “vásárba”, ha nem tudod felvezetni az általad birtokolt lényt, akkor leírnak téged, kiközösítenek. És dühösek  lesznek, mert nem kritizálhatják meg a választásodat, nem áskálódhatnak ellened, hogy ejnye-ejnye már megint nem választottál jól .

10 dolog,amit sose mondjunk első randin:(pasik csajoknak)

 1."Jelmezbálból  jössz?"                                     

2."A képen szebb voltál"

3. "Az előző páromnak nagyobb melle volt."

4."Anyukámnak is ilyen frizurája van."

5."Akkor most elmondom a szabályokat"

6."Fizess te, úgyis többet keresel."

7."Hozzád vagy hozzám?"

8."Borotválod?"

9."Ha ráérsz 20-án, akkor lehetne az esküvőnk."

10."Bocs, nem kísérlek haza, sietek, mert kezdődik a Barátok közt."

Kicsi Csöpi mindig nagy tekergő volt. Valójában nem az enyém volt, hanem a nővéremé, ő viselte gondját is. Amilyen sok előítéletünk volt vele szemben, pont annyira változott meg a véleményünk róla. Kicsi huncut eb volt. Minden rosszaságot elkövetett amit csak lehetséges. Mindig beszaladt a házba, felfeküdt az ágyra és tettette az alvást, csak füle hegyét mozgatta a neve hallatára.

Végigjárta a falut, reggel jött haza, szemei kidülledve. Néha megverték a nagyobb kutyák, néha nővérem mosta teával a szemeit is. Beengedtük hűvösebb napokon a házba, didergett szegény, nem szerette a hideget.

Kis oroszlánnak neveztem, Csepinek, Kreppelt-fülűnek(ha megverte az eső begöndörödött az aranysárga szőre).Ismerték a szomszédban, kérezkedett hozzuk is be, ha mi kidobtuk a házból ment a szomszédokhoz. Mindig megismert, mikor hazaértem több hónapos távollét után. Ő sosem felejtett. Mindig úgy örült nekünk. Nem számított neki, hogy 5 percig nem látott vagy egy hétig. Mindig ugyanúgy örült, önzetlenül, tiszta szívből. Édesanyámat nagyon szerette, beugrott az autóba mikor megérkeztünk és jaj volt nekünk ha ő sáros volt.Egyszer megette a sült miccset büfizett is tőle

A tegnap előtt megtörtént, az amire senki sem számított, a kis Csöpi kiszökött az autó elé és az elütötte. Szegénykének a fejét érte el az autó, sokat nem szenvedett. Szomszédunk találta meg a kicsi testét az út szélén.

Aki elütötte biztos rántott egyet a vállán aztán továbbhajtott, gondolta úgyis csak egy kutya. Nem gondolt arra, hogy valakik várják haza, valakik aggódnak érte. Sok felelőtlen ember az utcán, az úton senkire és semmire nem vigyáznak, sem emberre sem állatra.

Azt mondtam akkor amikor megtudtam mi történt, hogy a két kezét letörném annak a barom állatnak aki ilyent csinál.

De bármit is tennék nem segítene. Már nem lenne értelme. Egyelőre nem kell nekünk olyan kutya amilyen ő volt, egyedi, egyénisége volt, huncut, magánakvaló kis jószág, aki mindenki szívébe belopta magát.

  Utolsó 1oo méteren vagyunk. Végső visszaszámlálás. Mindenki ideges, csomagokat cipelnek a buszon az emberek, listát írnak nehogy valakit elfelejtsenek megajándékozni karácsonykor. Rohanás, lökdösődés, stressz, tömegnyomor. Valahogy erről szólnak mostanság  a karácsonyi ünnepek. Díszvilágítás a tereken, kürtőskalács illat, karácsonyi melódiák. Visibáló gyerekek, ideges szülők, kétségbeesett nagyszülők. Így néz ki a város.

                                 Az áruházak bőséges kínálata ösztönöz minket arra, hogy csak akkor  leszünk boldogok, ha legalább a fél üzletet felvásároljuk. “Gyere szerezz örömet családodnak, lepd meg őket a legmenőbb, legtutibb, legdivatosabb ajándékkal.” Tökmindegy, hogy egész évben nem törődtél velük, most alkalmad van kárpótolni őket.

Képzeld el, egy egész év nemtörődömséget letudhatsz egy apró de annál drágább ajándékkal. Csábító ajánlat mindenkinek. Kicsit fehérebbre moshatjuk az ajándékokkal a lelkiismeretünket. De csodás világ. Mindenre van már megoldás.

Karácsony jön. Adakozó kedvedben vagy. Adsz pár lejt a szegényeknek. Megelégedsz önmagaddal. Nem számít az, hogy egy hónappal ezelőtt nem is láttad meg az utcán őket kéregetni. Ha mégis megláttad, próbáltál tudomás sem venni róluk .

Millió közhelyet hallunk nap mint nap. Szeretet, karácsony, béke, egyetértés, család, Jézuska, pásztorok stb. Az a baj, hogy sokat beszélünk róla és elvész a lényeg. Jó lenne  végigmenni a városon, megkérdezni az emberektől, hogy nekik mit jelent a karácsony. Biztos mindenki válaszaiban benne lenne a szeretet szó. Persze ilyen apróságokat nem árulna el az illető, hogy több mint tíz éve nem beszél a szüleivel, vagy elhagyta a családját, vagy emberek értékeiket veszítették el miatta.

Miért van az, hogy csak karácsonykor válik hirtelen fontossá a szeretet? Mi van az év többi 364 vagy 365 napjával? Akkor a szeretet szabadságra megy? Talán az év többi részében külföldi nyaraláson van?

Karácsony este. Finishben vagyunk. Mindenki újra ideges. Anyuka azért mert odaégett a kalács, elvágódott a majonéz. Apuci azért mert nem talál a fa a tartóba. A gyerekek azért, mert nem tudják, hogy mit kapnak ajándékba. Újra mindenki a saját gondjával foglalkozik. És a szeretet, a béke, a család és az egyéb már-már közhelyszámba menő dolgokkal mi lesz? Marad jövő karácsonyra. Akkor újra próbálkozhatunk velük. Hátha akkor sikerül.

Régóta látni a városban olyan helyeket, ahol lehet vásárolni legálisan különböző  hallucinogén  termékeket. Gondolom, már mindenki látott ilyen kis butikokat. A tegnap este történt velem, hazafele tartottam éppen amikor három fiatalembert pillantottam meg egy ilyen kis üzlet előtt. Mindhárman nagyon furán álldogáltak, tanakodtak, hogy mit is vásároljanak. Szófoszlányokat hallottam, de leszűrtem belőle a lényeget. Valamit vásárolni szerettek volna, ők sem tudták mit, ezért tébláboltak az üzlet előtt. Azok a „baiat din cartier” típusú fazonok voltak. Zselézett haj, szűk farmer, kínai tenisz, szőrmegalléros kabát. Tipikus smekker arckifejezéssel.

Az ajtóra kiírva a figyelmeztetésképpen: a piacon  megjelentek olyan szerek, amelyek nem eredetiek, fogyasztásuk egészségügyi panaszokkal járhatnak. Ezért csak az általuk árusított  termékekért vállalnak felelősséget.  Na de jó. Gondoltam. Ezek milyen rendesek. Vigyáznak a fogyasztók egészségére.

Nem is értem, talán kissé maradinak tűnhetek. Egyáltalán hogyan adhattak engedélyt ilyen üzleteknek? Engedély viszont van. Cégtábla is. Cégtáblán  Bob Marley és smájli. Szegény  Bob, mindig beskatulyázzák. Már nem a zenéjéről híres, hanem, hogy élete során hány spanglit fogyasztott el. Bent egy pasi, aki általában laptopozik. Fiatal, 2o év körüli lehet. A termékek a pult alatt sorakoznak, csak mondanod kell mit akarsz, és jöhet is a repülés.   

Nem újdonság már az ilyen üzlet, Csíkszeredában és Vásárhelyen is nyílt hasonló. Elképzelem nagyon népszerű lehet az üzlet, mármint aki megengedheti magának. Egyetemista pénztárcának kissé húzós. De gondolom a vásárlóközönség kevés hányadát teszik ki a szegény egyetemisták. Inkább “az apuci kicsi fia aki aranykanállal a szájában született „  kategória vásárol ilyen termékeket.

Kedves ismerősöm, aki rendelkezik egy kicsi filozófiai vénával kifejtette, hogy minek 7o lejért kicsi  füvet meg ehhez hasonló cuccokat venni, amikor ennyi pénzért lehet inni egy fél éjszakán keresztül . Igaza van. A lényeg, hogy olcsó legyen és szédüljünk tőle. Hát van  jobb a szatmári szilvapálinkánál?

1o dolog ami arra utal, hogy k..va hideg van.

1. Bajor Imre csak forralt bort iszik.

2. Vujity Tvrtkon két sapka van.

3. 2 napja nem loptak az országban fémet.

4. Az illegális raktárakban nem romlik meg a hús.

5. Molnár Anikó kisebb lett.

6. Látszik a politikusok lehelete, ahogy azt üvöltik: kicsinállak!

7. Egyre ritkábban látni miniben flangáló lányokat.

8. Hihetetlen, de majdnem üresek a kávézók teraszai délután.

9. Jégkrém helyett inkább forrócsokit rendelsz.

10. Elrakod a szekrény mélyére a nyári cuccokat, és letörlöd a port a síléceidről.

Szerintem lehet, inkább kacagjunk, mint sírjunk....

Tíz dolog, ami arra utal, hogy gazdasági válság van....

1. Megváltoznak a márkaemblémák (lásd egy picivel fennebb)

2. Kedvenc autódat megveheted 30% kedvezménnyel és a megszokott 3 év helyett 7 év garanciát kapsz rá. (Legalább megtudtuk a reálisabb árat)

3. A híradó első 3 híre pénzügyi jellegű. (Tüntetnek a miniszterelnökök ellen  - mintha ők tehetnének róla. - igen jól látod, pénzügyi)

4. A híradóban a 4. hír is pénzügyi jellegű. (”Megválik 3000 alkalmazottjától a [...........] a szakszervezetek tárgyalni akarnak” - igen ez is az)

5. A szőke nők barnára festetik a hajukat, bízván abban, hogy így megtarthatják az állásukat. (Ha főnök lennék biztos nem jutna eszembe, hogy Évike egy hete szőke volt. Legalább is fentről )

6. Az év első két hónapjában történt annyi bankrablás, mint máskor egész évben. (Ha már sok embernek bevált…)

7. Az IMF lesz a kormányok válságkezelő programjának első szava. (Hitelbe bukott bele a gazdaság  - vegyünk fel hitelt! ) 

8. A hírportálok menüjében nagybetűvel  megjelenik a “VÁLSÁG” opció. (Nehogy lemaradjunk róla)

9. Mindenkiből gazdasági szakember lesz és tudja az ok-okozati összefüggéseket. (Okosat én is tudok mondani, nem biztos, hogy hasznos).

10. A TV-ben már csak a Bankok reklámjai váltják egymást. (Ki ver a másikra nagyobb kamatot? - úgy is a betétes szívja meg)

1O Dolog ami arra utal, hogy blogfüggő vagy:

 1. Az első dolog ébredés/munkába érkezés után, hogy megnézed, jött-e kommented.

 2. Ha jött válaszolsz rá és nagyjából/teljesen végignézed a linkelt blogokat.

 3. Ha nem jött szomorú leszel és nagyjából/teljesen végignézed a linkelt blogokat.

 4. Időnként sablont cserélsz, sőt, te magad csinálsz sablont.

 5. Két-három naponta írsz bejegyzést, durvábbak naponta, mégdurvábbak naponta többször.

 6. Egy blog nem elég jelszóval nyitasz még egy blogot, aztán egy közösségi blogot is.

 7. Ha valami fontos, vicces , szomorú vagy kiemelkedő esemény történik, azonnal bejegyzést írsz, ha éppen nem vagy gépközelben, akkor később.

 8. Ha három napnál tovább nem jutsz internethez belebetegedsz.

 9. Vadidegen emberek jelölnek be iwiwen, akikről kiderül, hogy blogtársak.

10. Olvasod ezt a bejegyzést.

Két okból várom a holnapi napot. Hogy jöjjön a Mikulás és hogy  legyen már vége. Már nagyon unom. Unom a plakátokat, a szórólapokat, a híradót, a kampánybeszédeket. Valahogy már sok a gyomromnak. És nem csak nekem, hanem mindenkinek. Mindig húzódoztam, és elvből nem írok politikai témákról. Az emberek így is eleget látnak hallanak a tévében, a rádióban, és sajnos az utcán is.  Három illetve két ember pofalemezét látjuk egész nap a városban, a buszon, az utcán, a villamoson, az üzletben.

A pártok milliókat költenek kampányokra, PR cégeket alkalmaznak azért, hogy jobb színben tüntessék fel őket. Hangzatos szlogeneket találnak ki azért, hogy rájuk pecsételjünk mikor eljön az ideje.

Az ígérgetések időszaka. Hirtelen fontos lesz számukra a közösség, fontosak lesznek az emberek. De ne essünk tévedésbe, ez csak a kampányidőszakra érvényes. Máskor meg le se sz...ják, hogy mi van velünk. Nem érdekli őket a mi mindennapi gondjaink. Meggyőznek minket, hogy ez miattunk történik, mi vagyunk a főszereplők. De figyeljük csak meg.

Az elmúlt hetekben volt minden amit a nyomdafesték elbír. Az egyik állítólag megütött egy gyereket, a másik ilyen meg olyan érdekeket képvisel. Kik állnak egyik vagy másik háta mögött? Milyen érdekeket képviselnek? Ki mennyit költött kampányra? Milyen pénzekből kampányolt?

Tényleg ezek a legfontosabb kérdések? Nem arról kellene vitázzanak, hogy hogyan lábal ki az ország a válságból? És nemcsak a gazdasági válságból hanem a társadalmi és szociális válságból is. Amíg ezek az urak -ha lehet őket így nevezni- azon vitáznak, hogy ki nagyobb csaló, addig mi egyszerű emberek máról holnapra élünk. Szinte kilátások nélkül.

Minket egyetemistákat érint ez? Akiket a szülők tartanak? Persze, mindenkit érint. Amíg a tavaly vagy azelőtt szinte vígan éltünk gondok nélkül, most abban gondolkodunk, hogy vajon lesz-e pénz lakbérre, tandíjra és néha egy üveg sörre. Most gondolkodunk, hogy ha nekünk pénzt küldenek a szülők vajon nekik marad-e kenyérrevaló? Nesze neked gondtalan egyetemista évek...

Valaki kétségbeesetten kérdezte meg tőlem valamelyik nap, hogy most mi lesz, ha ezt vagy azt választják meg. Mi lenne? Holnap ugyanúgy megyünk egyetemre, ugyanúgy fog járni a 25-ös busz, engem ugyanúgy meg büntetnek ha nem veszek jegyet. Az élet pont abban a mederben fog folyni. Azzal a változással, hogy másokat látunk majd a tévében, másokat fogunk utálni. Ugyanúgy próbálunk majd túlélni,  egyik napról a másikra.

A kutyák változnak csak, a lánc ugyanaz marad.