Íme a beszéd, ami a kicsengetésemen hangzott el. Tibori Szabó Zoltán szavait idézem:

Fej vagy írás?

A most búcsúzásra és államvizsgára kész csapattól azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy évfolyam-irányítójuk helyett – aki babavárás okán nincs köztünk –, mondjak beszédet ezen a ballagási ünnepségen.

            Mit tehettem, köszönettel elfogadtam a felkérést, hogy aztán napokig azon gondolkozzam, mit is mondhatnék még mindazon kívül, amit a háromból két éven át, számukra dögunalmas reggeli órákon már elmondtam, s amit – folyamatosan azt reméltem – az álom és az ébrenlét közötti állapotban kedves diákjaim, immár kollégáim, esetleg mégis meghallottak.

            Végül úgy döntöttem, ezt az utolsó és igen rövid lehetőséget arra használom ki, hogy valamicskét azért a lényegről is elmondjak. Ehhez szemléltető eszközt is hoztam: egy 25 centest, amelynek egyik oldalán szép fej látható, a Washingtoné, a másikon pedig az írás áll: e pluribus unum – a sok közül egyik.

            A matematikából tudjuk: ha az érmét feldobjuk, és a két tenyerünk között elkapjuk, annak valószínűsége, hogy a fej vagy az írás kerüljön felülre, 50 százalékos. Mert a pénzdarabnak két oldala van, az egyik a fej, a másik az írás, s vagy az egyik, vagy pedig a másik kerülhet felülre, harmadik változat, ugyebár, nem létezik.

            Tehát vagy fej, vagy írás.

            Vagy fej, vagy írás? Másképpen fogalmazva: ha van fej, akkor nincs írás, s ha van írás, akkor a fej veszett el? Fővesztés jár az írásért? Rossz hírem van: egyre gyakrabban igen. S jó, ha a fővesztés csak szimbolikus, ha az íróemberre csak neheztelnek, ha csak az egzisztenciáját lehetetlenítik el avégett, hogy térdre kényszerítsék, avégett, hogy gondolja meg jól, mielőtt újból írásra adja a fejét.

            Sajnos, egyre gyakoribb azonban a szó szerinti fejvesztés. Az idén a világban 13 újságírót öltek meg írásaik miatt, közülük csak ebben a hónapban hármat. Ghulam Rasool Birhamani riportert május 10-én kínozták halálra Pakisztánban, Sardasht Osman szabadúszó újságírót négy nappal korábban verték agyon az iraki Mosulban, Sheikh Nur Mohamed Abkey rádióriporter életét pedig május 4-én oltották ki Szomáliában.

            Említhetnék persze, hozzánk közelebb álló példát is, a ma már legismertebb kollégáét, az orosz Anna Politovszkajáét, akinek szintén az írásai miatt kellett meghalnia. A halála előtti időszakban, Politovszkaját az oroszok csecsenbarát árulónak tekintették. De már azok is cserbenhagyták, akik valójában egyetértettek vele: mert megrémültek az ő elkötelezettségétől. Halála után két nappal a Novaja Gazeta című lap, amelynek a munkatársa volt, tizenkét írását közölt újra, Ezzel a címmel: „Melyik miatt ölték meg Annát?” Politovszkaja éppen befejezte vizsgálódását a csecsenföldi felkelésekről és kínzásokról. Főszerkesztőjének, Dmitrij Muratovnak elmondta, hogy cikket ír Ramzan Kadirov oroszbarát csecsen kormányfőről és azokról a kínzásokról, amelyeket az emberi védtelen áldozatok ellen alkalmaznak. Az írást tartalmazó CD-t a rendőrség emberei a gyilkosság napján elvitték. Politovszkaját lakása lépcsőházában gyilkolták meg, 2006. Október 7-én. Két golyót röpítettek bele, az egyiket a szívébe, a másikat a fejébe.

            Gyilkosai tudták: ha nincs fej, nincs írás.

            Tehát fej, vagy írás? Óvni kell a fejet, mert nélküle nincs írás? Ha nem fogjuk vissza magunkat írás közben, azért fővesztés járhat? Az írás fegyver, amelyre fegyveres megtorlás lesz a válasz, jó lesz tehát csínján bánni a betűkkel? Húzzuk meg magunkat, és osonjunk át lehorgasztott fővel, feltűnés nélkül a közönség szeme előtt? Ez lenne a megoldás?

            Ha erre a következtetésre jutnánk, a hátulütőjével is előre számolnunk kell. Ha túlságosan óvjuk ugyanis a fejet, abból sosem lesz írás. Ha folyton mérlegelünk, kerülendő a konfliktust, és nem mondjuk ki azt, amit egyedül az újságíró mondhat ki, a kitaszítottak, a lecsúszottak, a teljesen kiszolgáltatottak védelmében, ha állandóan összetévesztjük a hóhért és az áldozatot, ha előbbre valónak tartjuk a csoportérdeket, mint az igazság kimondását, akkor biztosra vehetjük: elmarad az írás. Ez pedig visszaüthet a fejre. Marad a fej, de elvész az írás – ez lesz a vége.

            Sem fej, sem írás tehát – csakhogy ez egyetlen újságírónak sem lehet élet- és szakmai célja. Mert kedves kollégák, az igazi cél az írás, amihez pedig fej kell. Ha van fej, van írás. Hogy nehéz úgy élni, hogy fej is, meg írás is? Főképpen ebben az egyre bizonytalanabb és egyre agresszívebb világban, amelyben egyikünk sem tudhatja, hogy mit hoz a holnap? Meghagyom, ez igaz. Olyan ez, mintha az újságíró arra játszana, hogy a feldobott 25 centes az élére esik, fej is legyen, meg írás is. Ennek a valószínűsége azonban, mint tudjuk, igen csekély. Pedig volt már ilyen. Csak a legismertebb példát említem: Bob Woodwardét és Carl Bernsteinét, a Watergate-botrány hőseiét, akik a világ egyik legnagyobb politikai korrupcióját leplezték le és írták meg, lemondásra kényszerítve az akkori világ leghatalmasabb emberét, az Amerikai Egyesült Államok elnökét, Richard Nixont. De szép számmal sorolhatnék további példákat is.

            Ma, az egyetemről való búcsú pillanatában, elmondhatjuk: szüleik hozzátartozóik mindent megtettek annak érdekében, hogy Önök tisztességes körülmények között megtanulhassák ezt az általam az érmedobáshoz hasonlított mesterséget. Mi, akik a tanáraik voltunk, ugyancsak igyekeztünk bevezetni Önöket az írás titkaiba, és azt ki-ki a maga értelme, tudása és ambíciója szerint el is sajátította. Be kell vallanom: míg az írás ment, ahogy ment, az olvasással már sokkal nehezebb volt a dolgunk. Olvasni már kevésbé voltak hajlandók. Próbálkoztam különféle csellel: behoztam az óráimra a díszkiadásokat, felolvastam furfangosan kiválasztott, általam érdekfeszítőnek vélt részleteket különböző könyvekből. Hogy majd csak ráharapnak. Nem ment… A végén, mentendő a menthetetlent, behoztam a könyvek legújabb könyvét: Pierre Bayard hogyan beszélgessünk olyan könyvekről, amelyeket nem olvastunk? Című munkáját. Hiába.

            Ezért mondom el most a titkot: ha majd a fej vagy írás dilemmájának csapdájába kerülnek – és nincs kétségem afelől, hogy ez hamarosan megtörténik – vegyék elő a könyveket, és kezdjenek el olvasni. Olvasás nélkül ugyanis nincs fej, mint ahogyan fej nélkül nincs írás – ilyen egyszerű ez. S ha úgy sem megy, térjenek vissza az egyetemre, mert itt mindig kapnak majd egy jó szót, egy használható tanácsot, egy kis tudásra alapozott eligazítást a tanáraiktól. Olyan búcsúzás tehát ez a mai, hogy ide majd mindig visszatérhetnek.

            Kívánom, hogy legyenek egészségesek és jókedvűek, mint diákéveik idején, éljenek érdemes életet, teremtsék meg a személyes boldogságukat és boldogulásukat, és alkossák meg azokat a nagyszerű írásokat, amelyek a harmadik évezred magyar újságírását meghatározzák. Írás közben pedig csakis az írástudó tízparancsolatát tartsák szem előtt. Az első kilenc figyelmeztető: ne hazudj! A tízedik pedig maga a parancs: írj igazat! Meggyőződésem, hogy ez Önöknek sikerülni fog, pedig fizetség nem mindig jár majd érte.

            Útravalót is kapnak: megajándékozom Önöket ezzel a 25 centes monédával, így nem mondhatják, hogy nem voltak előre kifizetve.

            Köszönöm, hogy meghallgattak.

Kolozsvár, 2010. május 16.                                                       Tibori Szabó Zoltán

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.