Vannak napok, mikor mikor valamit összetörnek az emberben. Egy mondattal, egy szóval...Nem vagyok egyedüli ezzel. Midennap érik az embert ilyen tapasztalatok. Mondhatnánk úgy is, hogy így leszünk felnőttek.

A történet úgy indult amire számítottam. Az ember lánya egy hetet készül lelkileg, hogy lerendezze ügyes-bajos dolgait a titkárságokon. Ismerős mindenkinek az a kín, az az érzés, hogy álldogál a titkárság elött.

Most előre leszögezem, amit már kimondtak a második világháború után, hogy kollektív bünök nem léteznek. Nem általánosítani akarok. A tényeket közlöm csak.

Na szoval. Felmegy az ember a titkárságra. Lead egy kérést. Leírja vagy ötször a nevét, kitölt 17 féle papirt. Mert ez a módja. Végül valami tévedés történik, elnézik az adatokat, és a feje tetejére áll a világ. Én mint lelkiismeretes ember, probálom tisztázni, probálom udvariasan helyrehozni a dolgokat, de csak egy falat látok magam elött, és mind az az érzés kerít hatalmába, hogy a titkárnő és én nagyon elbeszélünk egymás mellett. Érezni kezdem, nem lesz ennek jó a vége. És jóslatom már már nostradamusi.Egy adott pillanatban a hölgy elveszti türelmét:elkezd először hangosan beszélni velem, majd a hangoskodás ordibálásba csap át. Próbálom behúzni fülem-farkam. Megtanultam az évek során:széllel szembepisilni lehet, de nem ajánlott.

A cérna nálam ott szakad, mikor a "kedves" hölgy megjegyzi nekem nem épp a legdiszkrétebben, hogy ha nem értem a román nyelvet, akkor következőben hozzak magammal tolmácsot. Na ennél a pontnál voltam ugy, hogy ha lett volna nálam egy doboz Diozepam akkor egymás utánn kapkodtam volna be, mint kacsa a nokedlit. De hallgattam és vártam, hogy elüljön a vihar. A hölgy megnyugodott (és ezért még mindig hálás lehet, hogy így nevezem, nevezném én másnak) és nagy kínkeserves módon, két szó kijavításával(!)sikerült megoldani a kérdést.

Udvariasan megköszöntem a segítséget és menekülve hagytam el a pokol legmélyebb bugyrát, a titkárságot. El kell mondanom katonásan, és kissé szégyenkezve is, amikor kitettem a lábam az épületből elsírtam magam. Hogy miért? Elsősorban azokért a sértésekért amit kaptam, azért hogy majdnem húsz ember elött hülyét csináltak belőlem.

A sírás után dühos lettem. Nagyon nehéz az élet, ha nagy az igazságérzeted, mert akkor még nehezebben viseled el az igazságtalanságot.És dühös voltam magamra is. Miért hallgattam akkor?

Talán az bántott a legjobban hogy elmondhatom magamról én vagyok az az ember, aki nem tesz kulönbséget román, magyar, angol, torok, fehér és fekete ember között.Minden ember nyelvét a Jóisten adta, mindenki annak vallja magát aminek csak akarja. Sosem ítéltem en ilyen kritériumok alapján embert. És akkor jön valaki, és nekem mondja, hogy illene megtanulni az állam nyelvét. Azt hiszem, hogy szaladgálnak ebben a városban olyan emberek, akik ennyit sem tudnak elgagyogni mint én. Büszkeségem sértették? Lehetséges. De engedje meg nekem a világ, hogy büszke legyek magamra, arra ami vagyok, és ne merjen senki engem bunkó székelynek titulálni akinek tolmács kell. Eddig is elboldogultam, ezutánn is menni fog.

A másik dolog amiért kinyilik a bicska a zsebembe:az az egyetemi kar ahová többszáz magyar ajkú egyetemista jár, az nem érdemel meg egy olyan titkárnőt amelyik legalább gagyog valamit magyarul?

Valami ilyen és ehez hasonló kérdések foglalkoztattak egy ideig, és rájöttem nincs értelme dühöngni. Nem én fogom megváltani ma a világot, megváltoztatni sem tudom. Annyit tehetek viszont, ha a következőben arra lesz utam akkor azelőtt két órával beveszem a megseb..szom pirulát és kedvesen mosolygok ahogy illik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.