Tudnom kellett volna, jobb lett volna fel sem ébredni, magamra húzni a takarót aztán joccakát. Ha valaki nekem azt mondja, hogy egy héten belül kétszer büntetnek meg akkor tuti minimum orrba dörgölöm.

Rosszul kezdődött. A fiuk éjjel négyig buliztak. Elhatározták, hogy kirúgnak a hámból, és ha ők elhatározzák hogy kirúgnak a hámból akkor be is rúgnak. Volt hát ”erezdelahajamat ”Reggel meg a konyha úgy nézett ki mint Amerika az Ike hurrikán után.

Reggeli, öltözés, tipli egyetemre. Ott hidegzuhany, nincs ma óra, és én eljöttem idáig. Nem baj, megyek haza alszom még egyet, de jó lesz. :D

Újra buszozás, tömegnyomor és az elfelejthetetlen ellenőrök. Most nyugodt voltam, gond nem lehet, van érvényes bérletem. Vagy mégsem? Nézegeti az ellenőr a  bérletem és szól, hogy a következő megállónál leszállunk mindketten. Nézek rá értetlenül. Persze ő készségesen elmagyarázza, hogy én a 6-os buszon utaztam, pedig a 25-ösre van bérletem. Magyarázom neki, hogy három éve így utazom, eddig nem volt gond belőle, sok ellenőrzésen túl vagyok, de nem kötekedtek eddig.

Na jó, gondolom, csak van igazság a földön, reménykedem hogy megértik és elengednek bünti nélkül.Nem ez volt kilátásban. A dolgok egyáltalán nem jó irányba alakultak. Mihelyt láttam, hogy ebből nincs kiút, gondoltam fordítok a helyzeten. Bejelentettem, hogy  nem vagyok hajlandó felmutatni a személyi igazolványom. Talán ezzel a mondattal szabadult el a pokol.  

Az ellenőr üvölteni kezd, és kioktat, ha nem mutatom meg a személyimet, az hivatalos eljárást von maga után és a büntetés az 5oo lejt is elérheti.Persze olyan stílusba magyarázza el nekem, hogy valahogy nem bírná el a nyomdafesték. Közben a fiatalabb társa egész idő alatt azzal foglalkozik, hogy ordítás közben a földre köpköd, mintha a az lenne az élete nagy kihívása, hogy eltalálja-e a cipőm orrát. Gondolom ezt az ellenőrkiképzésen tanítják nekik.

Ennyi neveletlenséget látni egy helyen nem újdonság, megszoktuk, hogy az ilyen emberek akiknek kevesebb osztállyal rendelkeznek mint két osztály és egy folyosó így viselkednek. Nem értem, nem tudom felfogni, miért kell az emberrel ilyen hangnemben beszélgetni. Talán kisebbségi komplexusuk van, és haragszanak a társadalomra, hogy ők csak ennyit tudtak életük folyamán megvalósítani?

Ha tévedek, viselem a következményeit, de azért mégsem tolerálom senkitől az ilyen hangnemet. Gondolkodtam azon, hogy hova lehetne panaszt benyújtani, és van egyáltalán értelme? Fog valami változni? Vagy marad minden a régiben? Szerintem az utóbbi.

Persze kollektív bűnök nem léteznek, nem mondhatjuk, hogy mindegyik ilyen vagy mindegyik olyan. Vannak ellenpéldák is. Szerintem sok van, csak azokat nem jegyezzük meg ennyire.

És hogy mi lesz a következő lépésem? Holnap megyek és kifizetem a büntetést. Már tudom, hogy hol kell fizetni.

Egy beszélgetés alkalmával valaki azt ajánlotta, ha már ugy is ilyen frankó álmaim vannak miért nem osztom meg a blogolvasókkal? Gondolkodtam kicsit a dolgon, és eldöntöttem nem leszek rest és leírom két nagyon érdekes álmom.

Kezdem is az elsővel. Valamelyik nap álmodtam a Matyi szoborról. Mindenki tudja aki kolozsváron tartózkodik, hogy mennyi sok hercehurca volt a szoborral és a a térrel kapcsolatosan. Kié itt a tér? Szép-e vagy sem? Multifunkcionális-e vagy sem?Én egy picit más megközelítésből szemléltem abban a bizonyos álmomban.

Azt álmondtam, hogy szegény Mátyásnak egyik napról a másikra, vagyis egy éjszaka ellopták a lovát. Ló nélkül ébredt, szegény lógott a levegőben, még mindig olyan pózban ahogyan szokott ülni a paripáján. Mi emberek persze csodálkoztunk, majd dühösek voltunk, hogy ki merészelte "meglovasítani" a nagy és igazságos király kedvenc hátasát.Persze születtek különböző hipotézisek is: néhányan a román nacionalistákra tippeltek, néhányan egyszerüen a lovat hibáztatták, és voltak olyanok is akik azt állították, hogy a nagyon drasztikus módszerekkel dolgozó állatvédők voltak.

Hogy végül megkerült-e a paripa, nem tudni. Nem sikerült befejezni az álmot, mire előkerült  volna a ló addigra felébredtem. Ti hogyan fejeznétek be az álmot? Szerintetek hogyan tünt el Mátyás király négylábú kedvence?

Második álmom talán meg bizarabb.Azt álmodtam, hogy a Harmadik Birodalom egyik SS tisztje vagyok. Ez már önmagában is furcsa, nem biztos, hogy abban az időben megtürtek volna női katonát a hadseregben.De mindegy. Ez ugyis csak egy álom, és az álmokban minden lehetséges.Álmomban sikerült találkoznom Adolf Hittlerrel es kedvenc kutyájával. De jöttek az oroszok, ezért nem tudtunk mély eszmecserét folytatni a vezérrel. Mindenkinek fegyvert osztogattak, menekülnünk kellett, jöttek az oroszok.Én és meg két társam, a legzseniálisabb menekülési stratégiát választottuk: villamoson menekültünk.

Pfuu, villamoson menekülni? Gondolkozzunk csak!A villamos nem síneken közlekedik egy megadott útvonalon? Lehet menekülni vele úgy, hogy az ellenség ne tudja merre tartunk?

 Gondolom mindenkinek vannak mindenféle furcsa álmai. Azt mondják,hogy nincs olyan ember a földön aki ne álmodna. Nektek milyen furcsa álmaitok voltak?

Vajon létezik a hetedik érzés? Nálam igen, éreztem jegyet kellett volna vennem. Éreztem, hogy ellenőr lesz. DE elhessegtettem a gondolatot. Ugy sem lehetek olyan szerencsétlen ,hogy elkapjanak blattolni a 25-ön. De megtörtént, a gyermekkorháznál hallom a felszólítást:"Jegyeket, bérleteket kérem felmutatni". Na mondom, öröm a családnak, most nem úszom meg szárazon a dolgot.

Mellém lép az ellenőr és kéri a bérletet.Hát van nekem, tudom, csak egy kissé lejárt, minimum 1o napja. Leszálítanak a buszról, kérik a személyimet. Ahoz képest kedvesek, igaz én sem kötekedem tulságosan, érzi az ember ha vaj van a füle mögött. Érdeklődnek, hogy mit csinálok Kolozsváron, mondom egyetemista vagyok. Tovább kérdezősködnek,hogy milyen szakon. Elárulom,hogy újságírás egyetemre járok. Jújj, kimered az egyik pasinak a szeme és óvatosan megjegyzi: "azért ne írjak az ellenőrökről rosszakat, mert ők is  csak a munkájukat végzik."

 Milyen igaz. Valahogy mindenki utálja őket. És miért? Mert csak a munkájukat végzik. Ellenőriznek, hogy kinek van jegye, ki az aki blattol. És azt is mondják róluk, hogy nagyképüek, erőszakosak. Ez is nagyon relatív. Attól függ, hogy te hogyan viselkedsz velük. Ha kiabálsz, ha szitkozódsz, ha szidod az édesanyjukat akkor azt ők sem tolerálják. Ha el akarsz szaladni akkor tuti utánnad erednek.

Vagy vajon azért utáljuk őket mert néha ők emlékeztetnek arra, hogy amit elfogyasztasz azt ki is kell fizetned? Ez pont olyan mint amikor ki kell fizetni a telefont, a villanyt, a gázt. Miért gondolja ez az ország, hogy vannak olyan dolgok ami ingyen van? Nincs semmi ingyen. Még a buszozás sem.

Az elenőr megírta a cédulát, készségesen elmagyarázta hol kell kifizetnem és további szép napot kívánt nekem. Hát szép is lesz mikor az embert megszabadítsák 2o lejétől. De legyek optimista, lehetett volna rosszabb is. Vagy nem? Ez a legrosszabb ami történhetett volna?

Búcsúzóul persze nem hagyhattam ki a poént sem, hamár igy megjártam. Megkérdeztem tőluk, ugye nem lesz gond, ha elköszönésképpen nem mondom nekik azt, hogy "Viszontlátásra"? Értették a poént, kedvesen visszamosolyogtak és mindenki folytatta tovább az útját. Én az egyetem fele, ők pedig újabb "vadászatra" indultak.

Megismersz valakit.. Egy embert... Akiről az első 5 percben eldöntöd, hogy tényleg találtál valakit akitől nem kell félned, akinek nyugodtan fordíthatsz hátat, mert nem szúr hátba. Akivel szemben nem kell mindig felvedd a támadó poziciót, akinek a szemében nyugodtan lehetsz gyenge, nyugodtan félhetsz. Akinek elsuttoghatod legféltettebb vágyaidat, legtitkosabb álmaidat. Akit akarva akaratlanul közel engedsz magadhoz, remélve azt, hogy nem fordul ellened. Akivel nagyokat nevethetsz, nagyokat sírhatsz néha.

Persze néha érzed, tudod, hogy lehet nincs minden rendben. Valami ott van ami zavar, ami nem hagy nyugodni. Valahol a lelked mélyén érzed, hogy mégsem tökéletes, valami zavaró van. De elnyomod azt az érzést és reménykedsz abban, hogy talán most sikerülhet...

És elköveted azt a hibát amit mindig elkövetsz. Mindent próbálsz adni; a szíved, a lelked,önmagad. Csak kérdezgeted magadtól, hogy tudnál-e még adni, többet adni? És rajössz, hogy ez a maximum amit lehet adni.

Néha gonosz is vagy, elcserélnéd a biztonságost a bizonytalanért. Tökmindegy, hogy mi lesz...Nem mérlegelsz, hogy rosszul is járhatsz, a lényeg, hogy neked más kell, neked az kell ami nem lehet a tied.

De eljön az a pillanat mikor a mennyből egyenesen a pokolba zuhansz, felismered, hogy nincs értelme az egésznek. Vak voltál, nem vetted észre azt ami az orrod elött volt:csak egy átszálló voltál a másik életében. Csak egy mozzanat vagy annál is kevesebb, egy szösszenet, egy porszem.  Hol maradt az a cseppnyi büszkeséged ami volt? Valahol féluton elveszett, valahol a kérdések, kérések, könyörgések útvesztőjében.

És hogy mi van mélyen a szívemben?

Műszerek rajzolnak izgatott görbét,
De egyik sem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Tudom, a szívben nem lakik érzés,
De valami ott mozdul meg,
Valahol mélyen a szívemben.

Talán jobb is ez így, hogy nincs elég szavam rá,
S annak, mit érzek, csak tört részét mondhatom el,
Mert egyszercsak ott állnék meztelen szívvel,
Azokkal szemben, kik álruhát öltöttek fel.

Mégis irigyen tisztelek költőt és festőt,
Ki helyettem mutatja meg,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Néha magam sem tudom, hogy dadogni könnyebb,
Vagy titkolni kényelmesebb
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Mert ha ki tudnám mondani, és szavam is van rá,
Nem egyszer szürkén és okosan hallgatom el
Hiszen beszélni tanulva tanulunk csendet.
S azt is, hogy van, mikor hallgatni, hazudni kell.

Rövid kis hír, csak egy fotó, vagy semmi,
Már megszoktam, világok omlanak össze
A Földön az égen és itt,
Valahol mélyen a szívemben.

Véleményt mondok pár megszokott szóval,
De a hangszóró nem viszi át,
Hogy mi lakik mélyen a szívemben.

Zorán : Valahol mélyen a szívemben

Új taggal bővült a Tamás family...Na nem kell arra gondolni, hogy titokban megszültem.Kutyáim száma növekedett kettőröl háromra. Most már boldog tulajdonosa vagyok egy három hónapos kis németjuhász csöppségnek, akit Bocskornak neveztünk el. Én jobban szerettem volna, ha az elegánsabb Tisza nevet kapja, de a kis szőrmók hajthatatlan volt, ő választott magának nevet. És fittyet hányva akaratomra, a Bocskor névre hallgat.

Édesapám nem nagyon volt lelkes az ötlettől, és valahol igaza is van, miért kell nekünk három kutya? Elég nekünk kettő is. Én meg erősködtem, hogy ahol kettő van ott a harmadik is elfér. Két héten keresztül győzkodtem az otthoniakat. A létező minden cselt bedobtam azért, hogy nálunk maradhasson. Néha belementem, hogy jobb lesz másnál, néha két napig haragudtam, nem válaszoltam az otthoniak hívásaira.

Minden lépést jól eltervezve, vigyázva nehogy valami óriási baki becsusszon a számításaimba és le kelljen mondjak az én drága szőrmókomról.Persze külön köszönet a nővéremnek és sógoromnak, akik együtt ügyeskedtek velem.

Most már a háborút megnyertem, édesapa is beletörődött a három kutyás felállásba.

És a kis drágaság, ha még nem láttátok volna:

Hát meg kell vallanom mostanában elhanyagoltam blogomat. Magyarázkodhatok, de értelme nincs sok...Nem mintha nem történt volna semmi sem velem, de valahogy nem tartottam relevánsnak megosztani a nagyérdeművel. Történt sok minden velem, csalódtam pár emberben, vegigéltem a Matyi térrel kapcsolatos hercehurcát, megfejeltem Basescut is a villamoson.Ígérem mindent elmesélek szép sorjában, csak bírjátok elolvasni....

Műsorszünet volt...Néha válság is az életemben...DE ujjászülettem és folytatom...

Civil újságírás...Milyen divatos mostanság.Ugyebár mindenkinek ki szabad a véleményét nyilvánítania. Mindenki mindent leírhat, amihez kedve van. De jó ez így? Jó ha olyanok müvelik ezt a szakmát akiknek semmi közük az egészhez? Mindenkiből lehet szerkesztő, újságíró?És akkor a hivatásos írók már nem is fontosak? Felesleges tanulni ezt a szakmát?

Böngésztem egy ilyen típusu oldalt. Felháborodtam kissé. Nagyon kényes témához nyúlt az illető aki újságírónak tartja magát. Boncolgatja a vallás, a hit kérdéseit. Tévedés ne essék nem vagyok én az a nagy templombajárós keresztcsokolgatós katolikus. Egyáltalán nem. Nem vagyok elfogult sem,nem vagyok ateista sem.A kettő finomvegyes keveredése. Obiektiv vagyok, látom az egyház fonákságait is, látom pont ugy ott az emberi gyarlóságot mint máshol.

De ami sok az sok. A kedves "kolléga" elég merész kifejezéseket használ. Jézust egy lapra teszi Micimackóval,mivelhogy mindkettő inkább fikció mint tény.  Viccesen jegyzi meg,hogy biztos ez a szeretet non plusz ultrája mikor az apa vagyis  Isten a saját fiát, vagyis Jézust feláldozza. És, hogy hogy lehetséges, hogy nem maradtak kézzel fogható bizonyítékok arra, hogy Jézus igenis létezett. Állítja, hogy Buddha és a többiek léteztek, egyedül Jézus aki kilógott a sorból. Hogy egyedül Jézus reklámozta magát ennyire, aztán hogy leszívta szegény, mert elkapták es keresztre feszítették. És ez a  feltámadás cucc is mennyire béna dolog, ilyen nem is létezik, és nincs józan ember aki beveszi ezt a maszlagot, amivel minket hülyít és manipulál a katolikus egyház.

A kedves írónak szerencséje, hogy az egyház nem olvas ilyen sz..r civil irományokat, külömben már rég kitiltották volna minden egyházi intézményből. Nem is az a gond, hogy megírja a véleményét, nyugodtan, csak tessék. Csak ne állítaná be ezt igazságnak. Maradjon csak az ő saját véleménye. Bár afelöl is meg vagyok gyöződve ,hogy vallás és egyháztörténet órákat egyátalán nem látogatott a cikk írója.

Mit akar megmagyarázni? Egyáltalan meg lehet a vallást magyarázni? Szerintem nem. Persze próbálkozni szabad, de semmi értelme. A vallás, legyen az keleti vagy nyugati vallás, sosem a racionalitás elvén müködött.

Ma reggel böngészem az internetet és érdekes, vicces videóra leszek figyelmes. Nézzétek meg ti is.

http://video.mon.hu/video/49093/nagyon---g------nekelni-kezdett-ronaldo

Vajon szegény Ronaldónak elfogyott a pénze?Nem tudja kifizetni a gázszámláját Már csak azért mert a minap egy samponreklámban is láttam. Vajon már nem tud focizni? 

Aztán én nagyon botfülü vagyok, de ne énekeljen, inkább próbáljon meg focizni, már ha ráér autórongálás és csajozás közben ....

Vannak napok, mikor mikor valamit összetörnek az emberben. Egy mondattal, egy szóval...Nem vagyok egyedüli ezzel. Midennap érik az embert ilyen tapasztalatok. Mondhatnánk úgy is, hogy így leszünk felnőttek.

A történet úgy indult amire számítottam. Az ember lánya egy hetet készül lelkileg, hogy lerendezze ügyes-bajos dolgait a titkárságokon. Ismerős mindenkinek az a kín, az az érzés, hogy álldogál a titkárság elött.

Most előre leszögezem, amit már kimondtak a második világháború után, hogy kollektív bünök nem léteznek. Nem általánosítani akarok. A tényeket közlöm csak.

Na szoval. Felmegy az ember a titkárságra. Lead egy kérést. Leírja vagy ötször a nevét, kitölt 17 féle papirt. Mert ez a módja. Végül valami tévedés történik, elnézik az adatokat, és a feje tetejére áll a világ. Én mint lelkiismeretes ember, probálom tisztázni, probálom udvariasan helyrehozni a dolgokat, de csak egy falat látok magam elött, és mind az az érzés kerít hatalmába, hogy a titkárnő és én nagyon elbeszélünk egymás mellett. Érezni kezdem, nem lesz ennek jó a vége. És jóslatom már már nostradamusi.Egy adott pillanatban a hölgy elveszti türelmét:elkezd először hangosan beszélni velem, majd a hangoskodás ordibálásba csap át. Próbálom behúzni fülem-farkam. Megtanultam az évek során:széllel szembepisilni lehet, de nem ajánlott.

A cérna nálam ott szakad, mikor a "kedves" hölgy megjegyzi nekem nem épp a legdiszkrétebben, hogy ha nem értem a román nyelvet, akkor következőben hozzak magammal tolmácsot. Na ennél a pontnál voltam ugy, hogy ha lett volna nálam egy doboz Diozepam akkor egymás utánn kapkodtam volna be, mint kacsa a nokedlit. De hallgattam és vártam, hogy elüljön a vihar. A hölgy megnyugodott (és ezért még mindig hálás lehet, hogy így nevezem, nevezném én másnak) és nagy kínkeserves módon, két szó kijavításával(!)sikerült megoldani a kérdést.

Udvariasan megköszöntem a segítséget és menekülve hagytam el a pokol legmélyebb bugyrát, a titkárságot. El kell mondanom katonásan, és kissé szégyenkezve is, amikor kitettem a lábam az épületből elsírtam magam. Hogy miért? Elsősorban azokért a sértésekért amit kaptam, azért hogy majdnem húsz ember elött hülyét csináltak belőlem.

A sírás után dühos lettem. Nagyon nehéz az élet, ha nagy az igazságérzeted, mert akkor még nehezebben viseled el az igazságtalanságot.És dühös voltam magamra is. Miért hallgattam akkor?

Talán az bántott a legjobban hogy elmondhatom magamról én vagyok az az ember, aki nem tesz kulönbséget román, magyar, angol, torok, fehér és fekete ember között.Minden ember nyelvét a Jóisten adta, mindenki annak vallja magát aminek csak akarja. Sosem ítéltem en ilyen kritériumok alapján embert. És akkor jön valaki, és nekem mondja, hogy illene megtanulni az állam nyelvét. Azt hiszem, hogy szaladgálnak ebben a városban olyan emberek, akik ennyit sem tudnak elgagyogni mint én. Büszkeségem sértették? Lehetséges. De engedje meg nekem a világ, hogy büszke legyek magamra, arra ami vagyok, és ne merjen senki engem bunkó székelynek titulálni akinek tolmács kell. Eddig is elboldogultam, ezutánn is menni fog.

A másik dolog amiért kinyilik a bicska a zsebembe:az az egyetemi kar ahová többszáz magyar ajkú egyetemista jár, az nem érdemel meg egy olyan titkárnőt amelyik legalább gagyog valamit magyarul?

Valami ilyen és ehez hasonló kérdések foglalkoztattak egy ideig, és rájöttem nincs értelme dühöngni. Nem én fogom megváltani ma a világot, megváltoztatni sem tudom. Annyit tehetek viszont, ha a következőben arra lesz utam akkor azelőtt két órával beveszem a megseb..szom pirulát és kedvesen mosolygok ahogy illik.

Olvastam egyszer egy Wass Albert könyvet. Most az ismerősök elmosolyogják magukat, mert annyira ismernek, hogy tudják nagy rajongója vagyok az írónak.De nem is ez a lényeg. Egyik könyvében mesélt arról, hogy mi a világon a legnagyobb rablás. Most mindenki arra gondol, hogy a világ legnagyobb rablása például az, amikor elrabolják a világ legértékesebb autóját, vagy betörnek a legnagyobb bankba, vagy ellopják a világ legnagyobb gyémántját.Hát mi emberek ennyire anyagiasak és földhözragadtak vagyunk, nem is gondolnánk másra.

Hát akkor mi lehet az? Én sem gondoltam rá addig, amíg nem olvastam. Pedig a válasz egyszerü: az idő. Miért is? Gondoljunk bele:késünk valahonnan. Most nem az a kérdés, hogy kinek vagy minek a hibájából. Mert lehet, hogy elaludtunk,nem pontosan jött a busz, vagy rosszúl jár az óránk. Sokszor nem tőlünk függ. Mégis valamilyen szinten hibásak vagyunk, mert késünk.

Valaki vár ránk. Eltelik öt perc és mi nem jövünk. Eltelik 1o perc. Talán megérkezünk és elnézést kérünk. Általában válaszként azt mondják, hogy semmiség. Tényleg? Valami olyant loptunk el az illetőtöl amit soha többet semmilyen körülmények között nem tudunk visszaadni. Az életéből azt az időt ami visszafordíthatatlan, nem lesz többé. Eltelt. Kész. Vége. Ennyi volt.

Az érem másik oldala. Tőlünk lopnak folyamatosan. A vonatállomáson mikor bejelentik, hogy a vonatnak késése van. A bankban, amikor ezerféle papirt töltetnek ki velünk, és majdnem ezerszer íratják le a saját nevünket. A titkárságokon, mikor sorokat állunk ki. A sarki boltban, ahol a pénztárosnő meg mindig nem tanulta meg, hogy hogyan kell kezelni a pénztárgépet.

Engem dühít, hogy lopnak tőlem. Észrevétlenül minden nap. Minden nap egy kicsit. Pedig lehet, hogy nem babra megy a játék. Perceket, órákat lopnak az én életemből. És én állok és nem tehetek semmit.

Kedves emberek, probaljunk meg kevesebbet késni.....

Valahol egy messzi-messzi galaxisban. Egy földlakó(vagyis szerény személyem) nagyot gondolt és elindította saját blogját. A kérdés jogos:miért? És hogy eddig miért nem? Csak úgy. Idegenkedtem, talán most is idegenkedem az egésztől. Fog valakit egyáltalán érdekelni, hogy mi van velem? És hogy miket fogok írni?

Leszögezem, hogy borzasztó kritikus leszek, mindenkivel, mindenről. Szóval, a gatyát fel kell kötni és csak annak ajánlom aki bírja a strapát...

Csók a családnak